A vígjáték műfaj: a burleszktől a modern komédiáig
A cikk tartalma
A nevetés a mozi egyik legősibb ígérete, és a vígjáték a filmtörténet egyik legrégebbi, mégis legkevésbé megbecsült műfaja. Miközben a drámák és a nagy eposzok rendre elviszik a díjakat és az elismerést, a komédia csendben végigkísérte a mozgókép egész történetét, alkalmazkodva minden korszak ízléséhez, technikájához és feszültségeihez. A vígjáték ráadásul nem egyetlen, homogén dolog: a néma burleszk elesős humora és egy mai, improvizációra épülő komédia szócsatája ugyanannak a családfának a távoli ágai. Ez az áttekintés végigköveti, hogyan alakult a műfaj a mozi születésétől napjainkig, milyen korszakok és alkotók formálták, és miért maradt mindvégig a közönség egyik legőszintébb tükre.
A némafilmes burleszk: a vígjáték első aranykora
A vígjáték a hang megjelenése előtt élte egyik legtermékenyebb korszakát, ami első hallásra meglepő: a komédia hangos műfajnak tűnik, mégis épp a némafilm kényszerítette rá a testre és a mozdulatra épülő, univerzálisan érthető humort. Az 1910-es és 1920-as évek burleszkje a bukfencre, az üldözésre, a jól időzített esésre és a látványos kaszkadőrmutatványokra épült. Ez a fizikai komédia nem igényelt fordítást, így a filmek a világ minden mozijában egyformán működtek, és a burleszk sztárjai az első valódi globális filmcsillagok közé tartoztak.
A korszak három nagy alakja Charlie Chaplin, Buster Keaton és Harold Lloyd volt. Chaplin csavargófigurája, a jellegzetes kalapos, bajszos, sétapálcás alak a XX. század egyik legismertebb ikonja lett, olyan filmekkel, mint az Aranyláz vagy a Modern idők. Keaton a rezzenéstelen arcú, mégis hihetetlen fizikai leleményű komikus volt, akinek A generális című filmjét ma is a műfaj csúcsai közt említik. Lloyd pedig a szemüveges, szimpatikus hétköznapi hős szerepében a felhőkarcolón lógó jelenetével a mozi egyik legemlékezetesebb képét adta.
A burleszk mögött nemcsak egyéni tehetségek álltak, hanem egy egész stúdiókultúra is. Mack Sennett Keystone stúdiója valóságos komédiagyárként ontotta a rövidfilmeket, a bennük szereplő rendőralakok, a Keystone Cops kaotikus üldözései pedig a slapstick, azaz az elesős-ütlegelős humor egyik jelképévé váltak. Ez a korszak fektette le a vígjáték alapnyelvtanát: a jó időzítést, a vizuális poént és azt a felismerést, hogy a mozi a testi komikumban páratlanul erős.
A hangosfilm és a screwball komédia
Amikor a filmek megszólaltak, a vígjáték új eszközt kapott: a nyelvet, a szócsatát és a szóviccet. Az 1930-as évekre kialakult a screwball komédia, amely a gyors, pattogó párbeszédre, a férfi és nő közötti szikrázó szópárbajra és a társadalmi rangok humoros ütköztetésére épült. A műfaj gyakran a gazdag és a szegény, a fennkölt és a földhözragadt világ találkozásából csiholt komikumot, miközben a szereplők végig szellemesen és pörögve beszéltek.
A korszak egyik meghatározó filmje Frank Capra Egy éjszaka Manhattanben című alkotása volt 1934-ből, amely elsőként söpörte be az öt legfontosabb Oscar-díjat, és mintát adott a szerelmi szállal átszőtt, könnyed társadalmi komédiára. Mellette olyan rendezők formálták a műfajt, mint Howard Hawks, akinek pergő tempójú vígjátékai a szócsata mesterművei lettek, vagy Ernst Lubitsch, akinek elegáns, célzásokkal és eleganciával dolgozó stílusát külön fogalomként, a jellegzetes “Lubitsch-érintésként” emlegeti a filmtörténet.
A screwball korszak azért is fontos, mert megmutatta, hogy a vígjáték képes finoman társadalmi kérdésekről beszélni anélkül, hogy prédikálna. A nemek közötti viszony, a házasság, a pénz és a rang témái mind ott bujkáltak a nevetés mögött. Ez a fajta intelligens, verbális komédia később is újra és újra visszatért, és a mai romantikus vígjátékok pergő párbeszédei egyenesen ebből a hagyományból származnak.
A szatíra és a paródia: nevetés a hatalom és a műfajok rovására
A vígjáték egyik legélesebb ága a szatíra és a paródia, amely nem pusztán szórakoztatni akar, hanem célt is választ magának: egy hatalmat, egy társadalmi jelenséget vagy éppen egy másik filmműfajt. A paródia a jól ismert sablonokat forgatja ki, a szatíra pedig a valóság visszásságait nagyítja fel a nevetségességig. Mindkettő azt feltételezi, hogy a néző ismeri a kifigurázott mintát, ezért a humoruk gyakran rétegzett és utalásos.
A műfaj egyik legnagyobb alakja Mel Brooks, akinek westernparódiája, a Fényes nyergek (a kifigurázott műfaj komolyabb arcáról a western műfaj című írásunk szól), vagy a horrorklasszikusokat kifigurázó Ifjú Frankenstein a paródia iskolapéldái. Hasonlóan meghatározó a brit Monty Python csapata, amely a Gyalog galopp és a Brian élete című filmekkel az abszurd, önreflexív humor csúcsára jutott. Az amerikai vonalon a Zucker-Abrahams-Zucker rendezőtrió Airplane! című filmje 1980-ból a poéndömping, a gyors egymásutánban érkező vizuális és verbális viccek műfaját alapozta meg.
A szatíra ereje abban áll, hogy a nevetés révén mondhat ki olyasmit, ami komoly hangnemben talán elviselhetetlen vagy tabu lenne. A jó szatíra kockázatot vállal, mert a humora akkor működik igazán, ha a célpont felismerhető és aktuális. Éppen ezért a szatirikus vígjátékok gyakran koruk legpontosabb lenyomatai: a nevetésükön keresztül vissza lehet olvasni, mi foglalkoztatta és mi bosszantotta az adott korszak közönségét.
A fekete komédia: amikor a nevetés kényelmetlen
A fekete komédia a vígjáték legmerészebb változata, mert olyan témákból csihol nevetést, amelyek felett a hétköznapokban nem szokás mosolyogni: a halálból, a háborúból, az erőszakból vagy az emberi kegyetlenségből. A hatása épp a feszültségből fakad, abból a kényelmetlen érzésből, hogy a néző azon nevet, amin talán nem kellene. Ez a fajta humor éles pengeként működik, és sokszor komolyabb mondanivalót hordoz, mint a nyíltan komoly filmek.
A műfaj egyik megkerülhetetlen darabja Stanley Kubrick 1964-es filmje, a Dr. Strangelove, amely az atomháború rémképét fordítja groteszk komédiába, és ezzel a hidegháborús félelem egyik legpontosabb szatírája lett. A későbbi évtizedekben a Coen testvérek vitték tovább ezt a hagyományt olyan filmekkel, amelyekben a bűn, a butaság és a véletlen tragikomikus elegye adja a humort, miközben a nevetés mögött mindig ott egy sötétebb emberi igazság.
A fekete komédia azért is izgalmas, mert kikezdi a műfaji határokat. Gyakran nehéz eldönteni, hogy egy ilyen film vígjáték-e vagy dráma, és épp ez a bizonytalanság a lényege. Ez a hangnemi kettősség rokonítja a fekete komédiát más, sötét tónusú műfajokkal, amilyen a film noir is. A néző hol nevet, hol megborzong, és a kettő között folyamatosan billeg. Ez a hangnemi kettősség teszi a fekete komédiát a felnőtt, gondolkodó vígjáték egyik legérettebb formájává.
A romantikus vígjáték felemelkedése
A romantikus vígjáték, amelyet gyakran csak a rövidített nevén emlegetnek, a műfaj egyik legszélesebb közönséget elérő ága. Az alapképlete egyszerű és időtálló: két ember egymásra talál, valami elválasztja őket, végül a szerelem és a humor együtt győzedelmeskedik. A műfaj ereje épp az ismerősségében rejlik, hiszen a néző tudja, hová tart a történet, és mégis élvezi az odáig vezető utat, a félreértéseket, a szellemes párbeszédeket és az érzelmi csúcspontokat.
A modern rom-com egyik mérföldköve a Rob Reiner rendezte, Nora Ephron forgatókönyvéből készült Harry és Sally 1989-ből, amely okosan és önironikusan tette fel a kérdést, lehet-e egy férfi és egy nő pusztán barát. A kilencvenes években a brit Richard Curtis írásai, köztük a Négy esküvő és egy temetés, illetve a Sztárom a párom, új lendületet adtak a műfajnak, ötvözve a brit humort a nagy érzelmekkel. Ezek a filmek bizonyították, hogy a romantikus vígjáték a screwball hagyomány örököse, csak épp modern köntösben.
A romantikus vígjátékot gyakran éri az a vád, hogy sablonos és kiszámítható, ám ez félreérti a műfaj természetét. A rom-com nem a meglepetésről szól, hanem a jól ismert érzelmi utazás újrameséléséről, mindig egy kicsit más hangsúllyal, más karakterekkel és más korszak problémáival. A legjobb darabjai épp azért működnek, mert a megszokott képlet keretén belül valami friss és őszinte figyelmet találnak az emberi kapcsolatokra. A vígjátékok forgatókönyvei ráadásul gyakran merítenek az irodalomból, ahogy arról a klasszikus regények újraolvasása kapcsán is szó esik.
A modern komédia: az improvizációtól a műfaji keverékig
Az elmúlt évtizedek komédiája egyre inkább a laza, improvizatív, szinte dokumentarista stílus felé mozdult el. A modern amerikai vígjáték egyik meghatározó irányát olyan alkotók fémjelzik, akiknek filmjeiben a színészek gyakran rögtönöznek, a párbeszédek természetesen, esetlenül és épp ettől hitelesen hatnak. A humor forrása itt egyre inkább a valósághű helyzet és a kínos, hétköznapi pillanat, nem pedig a megírt poén.
Ezzel párhuzamosan a modern komédia egyre bátrabban keveredik más műfajokkal. Megjelentek a horrort és a komédiát ötvöző filmek, az akcióvígjátékok, valamint azok az alkotások, amelyek a műfaji sablonokat egyszerre használják és figurázzák ki. Az ilyen hibrid filmek azt mutatják, hogy a vígjáték ma már nem különálló doboz, hanem egy hangnem, amelyet szinte bármelyik történethez hozzá lehet keverni. Ez a rugalmasság a műfaj továbbélésének egyik titka.
A streaming korszaka tovább alakította a komédiát is. A sorozatformátum új teret adott a karaktervezérelt, hosszabb ívű humornak, ahol a nevetés nem egyetlen csattanóból, hanem a szereplők fokozatos megismeréséből fakad. A vígjáték így ma szerteágazóbb, mint valaha: a mozivászon nagy komédiái mellett a képernyőn zajló, apró, megfigyelésre épülő humor is egyenrangú ágává vált a műfajnak.
A magyar vígjáték hagyománya
A vígjátéknak Magyarországon is mély és gazdag hagyománya van, amely egészen a hangosfilm hajnaláig nyúlik vissza. A harmincas évek egyik emblematikus darabja a Hyppolit, a lakáj 1931-ből, amely a feltörekvő polgár és az arisztokrata modort másoló komornyik összeütközéséből építkezett, és a korszak színészóriásai tették felejthetetlenné. Ez a fajta polgári szalonvígjáték a maga korában óriási népszerűségnek örvendett, és a magyar filmes humor alaphangját is megadta.
A szocializmus időszakában a vígjáték sajátos, kettős szerepet töltött be: szórakoztatott, ugyanakkor a sorok között finoman bírálta is a rendszert. Ennek a rejtett szatírának a legismertebb példája Bacsó Péter A tanú című filmje, amely az ötvenes évek koncepciós pereit és abszurd hatalmi logikáját figurázta ki. A film sorsa maga is jelképes: évekkel a forgatása után kerülhetett csak a nagyközönség elé, és később kultuszdarabbá, idézetek kimeríthetetlen forrásává vált.
A rendszerváltás után a magyar vígjáték új témákra és hangnemekre talált. Megjelentek a kortárs életérzést megragadó, könnyedebb közönségfilmek, amelyek a hazai valóságból, a magyar mentalitásból és a hétköznapok groteszk pillanataiból merítettek. A magyar komédia így ma is élő hagyomány, amely a szalonvígjáték eleganciáját, a rejtett szatíra élességét és a modern közönségfilm lendületét egyaránt örökölte, és a maga sajátos hangján kapcsolódik be a műfaj nagy, nemzetközi történetébe.
